- Öhmmm.... - elvörösödtem, hiszen addigra már annyira beleéltem magam a játékba Arminnal hogy a mellkasának dőltem, szóval az egész jelenetet egy előrevágódással kezdtem. - Szia Dajan. - majd hatalmasat nyeltem. Nem is kéne érdekelnie, hülye vagyok már megint!
- Sziasztok... - ő is zavarban van? Akkor jó, nem én akarok egyedül megilletődött lenni, ha már Armint nem izgatja a dolog. - Kelly. Beszélnünk kéne. - hebegte.
- Miről? - kérdeztem elmérgesedve, összeráncolt szemöldökkel. - Én nem tudom. - válaszoltam ártatlanul magamnak. - Pontosan tudod hogy mit mondanék.
- Kérlek. - határozottabban lépett fel az előbbinél.
- Talán igazad van. - majd sóhajtottam, és a két kezemet nyújtottam hogy segítsen felállni. Bocsánatkérően Arminra néztem, aki eközben szintén felállt.
- Menj csak. - válaszolta végtelenül türelmesen, köszönésképp bólintottam. Ebben a pillanatban az igazgatónő lépett ki az ajtón, szóval Armin oda is lépett hozzá a papír felől érdeklődni.
- Tudunk valahol nyugodtan beszélni? - kérdezte kíváncsian körülnézve. Ő nem ide jár, tudja hogy merre van a tornaterem, de semmi egyebet.
- Gyere utánam. - majd sóhajtva, ismét gondterhelten indultam, az alagsorig meg sem álltam. - Ide a kutya se jön. - válaszoltam vállat vonva majd törökülésben a földre ültem, Dajan velem szembe ült. - Miről akarsz beszélni?
- Tudod....a történtek... - kezdett bele zavarosan - szóval....mi lesz most? - lényegre törő volt.
- Tudod... - én sajnálom őt, de tényleg - szerintem...szerintem semmi.
- Ezt hogy érted.
- Úgy értem, hogy semmi gond. Hiszen Kim...
- Ő nem....vagyis nem úgy....
- Figyelj. - nagyot sóhajtottam. - Nagyon bírlak téged. De semmi több. Oké?
Sóhajtott egyet. Vigasztaltam, de utána az órámra néztem és annyival elrohantam, hogy haverok vagyunk. Igen, semmi több. Haverok.
Gyorsan betoppantam a kémia terembe és leültem Rosa mellé aki álmos volt....de nem is az hogy álmos volt. Az volt a kevésbé meglepő. A nyaka....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése