5. A kertészkedés

  Az utolsó óra biológia volt, amit a kertészklubban töltöttünk kapálással. Felszerelkezve, párban dolgoztunk, én azonnal lestoppoltam Jadet, aki a kertészklubban tevékenykedett nap mint nap, szóval hozzáértővel van dolgom. Minket a vörös rózsákhoz küldtek.
- Nos...Kelly...igaz?
- Igen.
- Akkor Kelly. Egy kicsit most el van hagyatva a kert, van itt néhány gaznövény, azokat fogjuk kiszedni. Rendben?
- Rendben.
- Oké. Ezeket itt könnyebb lesz kézzel, nehogy kiüsd a rózsákat.
- Akkor kézzel, oké.
- És vigyázz a kezedre. Sok a tövis.
- Ezek csak virágok..nem?
- Van akinek csak virágok... - mondta vontatottan, majd leguggoltunk, és elkezdtük. Ő nagyon gyors volt, de én nagyon lassú. Próbálkoztam, de nem akartam megszúrni a kezem. A másik sorban Armint pillantottam meg. Ő is körülbelül úgy csinálta mint én, csak ő Violával. Teljesült a vágya, a szeretett lánnyal lógott.
Viola annyira szerencsés. Armin egy nagyszerű srác, elbűvölő ideákkal.
Azt vettem hirtelen észre, hogy jade feláll, és a tanárral beszél. Mikor végeztek, odahajolt.
- Figyelj Kelly, engem most máshova hívnak, de Dake csatlakozik hozzád. - majd elsietett. Dakota? Ne már! Nála nagyképűbb, idegesítőbb, egoistább embert még a Föld nem hordott a hátán..
Hirtelen bevágódott mellém.
- Szia Szépség. - mondta a maga csajozós hangsúlyával. Gondolom, én lennék a következő trófeája. na tudja mikor!
- Szia..Dakota.
- Tudod hogy utálom ha Dakotának szólítasz.
- Én is ha szépségnek... szóval inkább gyomolj.
Mivel pont mellénk gyűlt össze a legnagyobb halom gaz, ezért hapciztam kettőt.
- Nem tehetek róla. - majd elkezdte.. de hanyagul, csak néha tépett ki normálisan valamit...hirtelen összeért a kézfejünk. Ő csibészül rám nézett, én viszont rávertem egy hatalmasat a kezére, és dühösen néztem.
- Jajj nyugi nem eszlek meg...legalább is nem azonnal. - majd kacsintott egyet.
- Nagyobbat kellett volna ütnöm.. - mormogtam az orrom alatt, majd folytattam.
- Nehéz eset vagy.
- Akkor miért nem keresel valaki mást? - f*ck logic...
- Ha már ilyen kellemes társaság vagy. - nem adta fel..még mindig nem adta fel! Ha nem ismerném, még be is dőlnék neki...
- Dake...figyelj. Vagy fogadd el, hogy N - E- M akarok veled kommunikálni se, vagy menj mást boldogítani.
- Jajj Kelly, ne csináld ezt. Tudom hogy csak azért mondod mert... - de egy ismerős hang megszólalt hátulról.
- Ha nem akarja hogy dumálj vele, akkor ne dumálj vele! hagyd békén! - megfordultam. Nataniel állt mögöttünk.
- Jött a felmentősereg? - kérdezte gúnyosan. A következő elképzelt kép, hogy Nataniel beleborította a gazhalomba Dakotát, hatalmas nevetést váltott ki az udvarból, belőlem is.
Épp önfeledten kacagtam, míg Nataniel segített nekem felállni, Dakota meg sértődötten szedte ki a hajából a gazt. Mivel nem bírtam abbahagyni a kacajt, ezért Nataniel mellkasának dőlve próbáltam megnyugodni, de annyit nevettem, hogy ő is nevetni kezdett. Mikor végre lenyugodtam, Dakota már sehol se volt.
- Nem volt időm megköszönni. Köszönöm. - mondtam Natanielnek mosolyogva.
- Bármikor. - mondta mosolyogva. Kicsengettek. A tanár értékelte az órát, majd mentünk dolgunkra. Natanielnek még papírmunkája volt, szóval egyedül maradtam. A szekrényemben pakolásztam. Mikor megfordultam, Castiellel találtam szembe magam.
- Nem is hittem volna, hogy Nataniel ilyenre is képes. Még a végén el kezdem bírni a búráját..
- Én se. De pont jókor tette ezt. Ha nem ő, én borítottam volna fel azt a szerencsétlent. - vigyorogtam. - Bár...ez a viselkedés inkább rád vallana.
- Na de Kelly. Azt hiszem, én már mondtam: úriember vagyok.
- Aha...khmm...az úriember hazakísérne engem? - kérdeztem viccből, fennhangon.
- Naná. - majd kacsintott.
- Öhmm..öh...oké. - elmentünk a cuccaiért, majd halál komolyan hazakísért. Igaz, nagyon egymáshoz se szóltunk, de nem hittem volna hogy komolyan megcsinálja. Hazakísért. Gyorsan felrohantam a szobámba, és az ablaknál még láttam ahogy elsétál, miközben a telefonját nyomkodja...