- Dajan! Mondd... - elővettem a táskámból a levelet, és a kezébenyomtam. - Ismerős? - csillogó szemekkel néztem rá, aki csak kicsit hunyorogva a papírlapra nézett, majd őszintén rámpillantott.
- Figyelj. Ha szerinted ez így nem volt jó akkor... - nem akartam hogy végigmondja. Nem volt rá szükség. Megdobbant a szívem, ott álltunk egymást bámulva, a levelet immár együtt markoltuk, mintha az tartana minket a földön. Nem létezett senki, semmi, csak az a srác, akit alig ismertem. Talán jobban ismerem mint gondoltam volna?
Hirtelen elmosolyodott, és szépen lassan elengedte, de nem szállt el. Ugyanúgy a padlón állt. Számomra ez akármilyen hülyén hangzik, a legfurább dolog volt. Én visszamosolyogtam. Rendes srác. Nagyon rendes, nem veti rám magát.
- Nos...majd még látjuk egymást! - intettem, majd elfutottam, vissza a folyosóra. A szekrényemnél Dakota várakozott.
Már megint? Egyszer nem elég elküldeni? Sajnos nem...
- Szia. - köszöntem oda neki, majd kinyitottam a szekrényét.
- Nos..Kelly. Mondd. Foglalt a ma délutánod?
Sóhajtottam. Ha ez kell neki, megkapja, amennyiben hagy élni.
- Nem. Szabad vagyok. - mondtam lassan behajtva a szekrényt, mert visszatettem a levelet.
- Oh. Remek. Mit szólnál, ha elmennénk valahova? csak te meg én. - majd kacsintott egyet.- Benne vagyok. Egy fagyi? Egy kis séta mellett? - legalább addig is távolodhatok tőle.
- Na már ötlettel is előállsz? Helyes. Úgy jó ha háromra megyek érted?
- Tökéletes. Szia. - majd kacsintottam egyet, és elmentem. Én most randira megyek?? Nem úgy kell felfognom, hanem mint haditervet. Kibírok vele mondjuk két órahosszát, és csókolt a pap.
Szóval otthon öltözködtem, hiszen mégis csak randizni megyek....vagy mifene. Szóval fél háromkor, készen ültem otthon. A konyhában vártam.
- Hova hova? - kérdezte apum sejtelmesen.
- Háát...
- Randira? Na ne már.. - ő erre nagyon "allergiás" volt. Mindig nagyon aggódott értem - néha túlságosan is.
- Bocsi apu. Muszájból.
- Muszájból? Miért?
- Mert az illetővel elmegyek, hogy leszálljon rólam, és békén hagyjon...nem is egy, két életre.
- Szóval...kényszerrandi? De azért vigyázzál, vonzó egy csaj vagy. És a legszebb. És az enyém!
- Jajj apu! - majd adtam egy puszikát az arcára. Akármi is lesz, ő a szívem királya örök időkre. Neki menni kellett, szóval egyedül vártam. Háromkor megszólalt az ajtócsengő, kinyitottam az ajtót.
Nem is tudtam, hogy Dake tud lyen..vonzóan is kinézni. Még jó hogy tudom milyen belülről, amúgy azonnal a karjaiban olvadoznék.
- Áááh Kelly. - végignézett rajtam, az arcán láttam az elragadtatást. Siker. - Mehetünk?
- Igen. - bezártam az ajtót, majd elindultunk a fagyizóba.
Vettem a lapot, hogy az út felén a kezemet próbálja megfogni. Nem hagytam annyiban, szóval szerencsére hamar rájött, hogy felesleges. De azért szorosan állt mellettem, miért is ne. Mikor bementünk a fagyizóba, rengeteg ismerőssel találtam magam szembe...barátok, és ellenségek egyaránt, ami több mint nem szerencsés. Mikor meg beléptem Dake oldalán, kicsit feltűnő volt, de ne témázzunk..láttam elég ledöbent arcot, szóal para volt az egész helyzet. Rendeltünk. Én egy citromosat..ő meg ... már nem is emlékszem.
Kihozták a szépen elhelyezett kelyheket, majd enni kezdtünk. Nem akartam beszélgetni vele, inkább kedvesen mosolyogtam. Hirtelen éreztem, ahogy óvatosan megfogja az állam, majd maga felé húz, és lágyan megcsókol. Teljesen ledöbbentem.nem mondott semmit. Csak a szokásos vigyorával nézett...én pedig nem tudtam mit tenni. Ledöbbentem...majd egy másik asztalnál Dajan ledöbbent arcával találkoztam, aki egyébként a kosaras haverjaival volt. Amerre néztem, mindenhol lealázott tekintetek...de a Dajané belehatolt a szívembe.
(Bocsánat ha rövidebb a rész, és elgépelések voltak, de a nagy részét telefonról voltam kénytelen írni.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése