9. Létra a pokol bugyrában

Dake persze elégedetten ette tovább a fagylaltot. Nem akartam jelenetet rendezni, csak ezért nem hagytam ott. Szóval inkább ettem tovább, de nehezen csúszott a kanál a számba. Végül mindketten megettük a kelyhet, majd megkértem, hogy menjünk inkább sétálni. Nem bírtam volna tovább ott maradni. Még sétálgattunk, majd azzal a kifogással, hogy tanulnom kell, hazakísért. Beértem. Apum a konyhában olvasgatott. Mikor a konyhában olvasgatott, akkor mindig engem várt. Nagyon aggódó típus, mikor bulizni megyek, és olyanja van, akkor is megvár. Nagyon édes tőle, de mondtam neki, hogy vigyázok magamra.
- Szia. - köszönt, megnyugodva felnézett.
- Sziaa! - adtam neki egy pusszancsot, majd felmentem a szobába. Végre volt időm megnézni a telefonom. Rengeteg üzenet jött.
"Te komolyan smároltál Dakotával?" "Azt hittem utálod a srácot!" "Ne csináld már! Egyik nap még Nataniel kísér haza, másikon már Castiel, Dakotával smárolsz a fagyizóban, miközben Kentinnel jössz egy buszon suliba, Arminnal tanulsz, Lissel verset írsz...tudod mit? Szánalmas."
Rengeteg utálkozást kaptam. Honnan tudta meg mindenki ilyen hamar? Ennyien nem voltak a fagyizóban!
De nem volt erőm egyre se válaszolni, eltettem a telefont.
- Ezt nem hiszem el....ott helyben kellett volna felrugdosnom... - suttogtam, majd sírva borultam az ágyra. Ez szemétség volt tőle. És elégedettséget láttam rajta...
Végül megnyugodtam,. lefürödtem, és elaludtam.
Másnap reggel nem túl frissen ébredtem, de ez nem tarthatott vissza, hiszen ma is vár a suli - ami szerintem most igencsk fájdalmas lesz. Gyorsan felkaptam magamra néhány göncöt ami illik egymáshoz, reggeliztem, majd mentem a suliba a busszal. Kentin leült mellém, de nem beszéltünk.
A suliban benéztem Natanielhez.
- Halihó! - de láttam a zavart tekitnetet. A zavart tekintetet, amitől legszívesebben leugranék egy szakadékról..
- Szia...
- Jajj ne..te is hallottál a nagy hírről?
- Mindenki erről beszél. Miért ne hallottam volna?
- Tényleg? Annyira elterjedt?
- Nagyon. Mindenki erről beszél.
- Jajj nemár...
- De miért zavar?
- Mert...mert én nem akartam ezt az egészet! - teljesen elöntött a sírógörcs - megint. - leültem az egyik székre, mert már tartani se bírtam magam. - azért mentem el vele, hogy leszálljon rólam! Mert már elegem volt. - a könnyeim akár a záporeső - Szóval....és komolyan...lefagytam. Sajnálom.
- Hé. Ne sajnáld. Nem tudtál vele mit kezdeni.. - annyira kedves volt. És jól esett. - Nem éri meg. tartogasd másra a könnyeid. - majd letörölt az arcomról egy könnycseppet, ami tényleg jelképes volt, abbahagytam.
- Igazad van. Nem éri meg...
- És annyit akarok mondani, hogy nem érdemel meg téged. És lépj le, sétálj egyszerűen el, mert már mondtam: nem érdemel meg, és nem éri meg.
- És.. nem fogom hagyni hogy magával rántson, úgyis ő nyerne. De ennek a "háborúnak" véget vetek. De....és ha azt hiszik hogy menekülök?
- Ez szerintem nem visszavonulás. Hiszen itt vagy, és itt is leszel. Nem? És lát téged..
- Igaz. De a szavai nem győznek meg többé. És csinálhat amit akar. Az egymilliomodik válaszom is az lenne hogy nem érdemel meg. - majd összemosolyogtunk. Imádtam, mikor így megérti hogy mit érzek, és segít.
Én nehezen adom ki magamból a fájó dolgokat. Natanielnek van egy ilyeb "szuperereje", amivel segít minden gondomon. Ez olyan egész értelmetlen beszélgetés, de számomra ez az igazi terápia.
Hirtelen nem tudtam mást tenni, minthogy a nyakába borultam.
- Bocsi. - majd elengedtem. - most mennem kell.. látjuk egymást később. - majd kimentem.
Majd lefagytam....teljesen meg voltam ijedve, hiszen szembe jött a vég..